dramaturg-rendező

GODDARD PAULA

mUNKÁK

Carlo Goldoni: Mirandolina
Zeit Teátrum

— Fabrizio

Anton Pavlovics Csehov: Leánykérés
Zenit Teátrum

— Lomov

Gyurkó László: Az egész élet
Zenit Teátrum

— Férfi / Kórus

Jean-Paul Satre: Zárt tárgyalás
Zenit Teátrum, KIKSzínház

— Inas / Garcin

Szép Ernő: Május
Zenit Teátrum

— Fiú

Székely Csaba: A Homokszörny
Zenit Teátrum

— Fekete

Mindjárt jövök (S. Beckett nyomán)
KIKSzínház

— Fényhozó

Friedrich Schiller: Ármány és szerelem
Bánfalvy Stúdió

— Ferdinand

Nagyházi Márton: Nem Akárki
Zsámbéki Színházi Esték

— Demagóg

Karinthy-Molnár : Csak kacagni kell
KIKSzínház

— vegyes szerepek

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa
Páty Művelődési Ház

— Harangláb

A filmrendezésből a színházi rendezésbe; Hogyan jött az ötlet?

Természetes átmenet volt, úgy érzem. A filmes alkotás egy teljesen más folyamat. Azért akartam a színház irányába is elmozdulni, mert úgy éreztem, hogy ez a két különböző alkotó folyamat erősítheti egymást, újabb távlatok nyílhatnak meg és több anyagból tudok építkezni. És egyébként is szeretek fejest ugrani az ismeretlenbe.

Remélem, hogy tudom ötvözni azt, amit a filmkészítés terén megtanultam és amit majd a színház területén megtapasztalok. Egyébként pedig nagyon érdekelt az egyetemi éveim alatt az, hogy színdarabokat hogy lehet filmre adaptálni.

A filmezést nem hagytam abba természetesen. Most egy önálló rövidfilmen dolgozom épp.

Mit gondolsz, mi lesz az utad a színházi rendezésben, mi lenne az az álom darab, amiben szeretnél rendezőként lehetőséget kapni?

Vannak kedvenceim, nehéz egyet kiválasztani… A Nem félünk a farkastól mestermű szerintem, de egy Beckett vagy O’Neill is szép kihívás lenne, illetve nagyon szerettem még egy nálunk kevéssé ismert Israel Horovitz darabot is, aminek a címe The Indian Wants the Bronx.

Viszont itt, a Zenitben már most nagyon szép és komoly feladatokat kaptam, aminek nagyon örülök. Nekem óriási élmény Lakatos István Tanár Urat látni rendezni, és a társulat színészi játékát figyelni. Úgy látom, a Zenit színészei alázattal fordulnak a feladatok felé, és emiatt öröm a közös munka.

Melyik filmes projektet élvezted legjobban?

Sok igen komoly művésszel volt alkalmam együtt dolgozni Pásztor Erzsitől kezdve, Szabó Gáboron át Lukáts Andorig.

Mindegyiket ugyanúgy élveztem. Imádok filmforgatáson lenni, de talán legjobban megilletődve a legutóbbi film kapcsán voltam. Abban Bánsági Ildikóval, Törőcsik Franciskáéval, Wunderlich Józseffel volt szerencsém együtt dolgozni. Ez hatalmas megtiszteltetés volt.

Amikor a színészek elkezdik mondani azt a szöveget, amit te írtál, az gyönyörű élmény. Vagy amikor felhív egy olyan ikon, mint Bánsági Ildikó, hogy beszéljük át a karaktert… Hát, az hihetetlen érzés, mert ő kérdez, de valójában te tanulsz tőle.

Az „Alagút a fény végén” Pristinai filmfesztiválon döntős lett. Erről a projektről mesélnél pár mondatban?

Több okból is nagy dolog, hogy ott lehettünk kisfilmünkkel. Az egész világról négy film került be ott a versenyprogramba. Rajtunk kívül eddig Magyarországról egyedül Fliegauf Bence filmje került be, akinek a filmjeit azóta rendszeresen vetítik nagy fesztiválokon, mint például a Berlinale.

Ez a film teljesen önerőből készült, mikroszkopikus méretű büdzséből. A rendezőnknek szívügye a környezetvédelem, ezért ott a kellékeket saját magunk gyártottuk újrahasznosított anyagokból. Pár ezer forintért vásárolt szovjet objektíveket használtunk, ami miatt csakis manuális fókusz jöhetett szóba, ezért ez egy komoly operatőri munka volt.

Mivel szinte semmi pénz nem állt rendelkezésünkre, kapcsolatokon keresztül biztosítottunk mindent a filmhez, illetve vadidegen embereket hívtunk fel, akik a film mellé álltak, és így ingyen kaptunk forgatási helyszineket, mint például templomot, vágóhidat, de még gyerekszínészt is a helyi óvodából.

Főszereplőnk Karalyos Gábor volt, aki végtelen türelemmel, profizmussal és alázattal dolgozott velünk egy hétig a novemberi zimankóban, esőben és sárban.

Hogy látod a színházi, és a filmes rendezés mennyire igényel különböző készségeket, eszköztárat? Hogyan lehet a kettőt egymás javára fordítani?

Ezt én is most tanulgatom. A színpadon van egy állandó folyam, ami hömpölyög a néző elött, a filmet viszont snittekből rakjuk össze.

Ahhoz, hogy egy filmet a rendező fejben összerakjon, kell egy viszonylag különleges képesség. Snittekben kell hogy lásson és gondolkodjon a rendező, és azt is érzeni kell, hogy a felvett anyag mennyire vagy hogyan lesz vágható. A rendezőnek jó előre tudnia kell fejben, hogy mit akar pontosan. Persze vannak spontán pillanatok is egy forgatáson, de gondos tervezéssel biztosítani lehet azt, hogy olyan és annyi anyagot vegyünk fel, hogy abból jól tudjunk dolgozni az utómunka során. A film ritmusát is nagyjából előre kell érezni.

A színháznál a koreográfia teljesen más, mert a néző általában szemből nézi a darabot és egyhuzamban, míg a film végtelen lehetőséget ad kameraállásokra, perspektívákra, idő- és térbeli ugrándozásra. Egy jelenet koreográfiája emiatt más kell, hogy legyen a színpadon. Ezt még én is csak most tapasztalgatom meg úgy istenigazából.

De azt mind a kettőkről elmondhatom, hogy a színészek egymásra gyakorolt hatásai, rezdülései miatt születnek meg a varázslatos pillanatok. Megtörténik egy csoda két vagy több színész között.

Lehet, hogy te, mint rendező megrendezted a darabot vagy a filmet, de egy adott pillanatban a színészi játék okán ki tud alakulni egy szebb vagy igazabb pillanat, mint amit elképzeltél. Ilyenkor nem ritkán kicsordulnak a rendező könnyei.

Scroll to Top