színésznő
FEIL GRÉTA








SZEREPEK
Mindennapi paráink előadássorozat
Zenit Teátrum
— Házigazda
Ilyés Lénárd: A sárkány
Amargant Színházi Műhely
— Mutatványos
Kormányos Ákos: Éjjeliszekrény
Apropó Színjátszó Egyesület
— Ügyvéd
Vida Zsolt: Nő dinnyével
Apropó Színjátszó Egyesület
— Festmény
Görgey Gábor – Komlós János: Európa expressz
Apropó Színjátszó Egyesület
— Hulla
Diana Soto: Csak a bolondok boldogok
Apropó Színjátszó Egyesület
— Szandi
Feil Gréta: Vigyázz, mit beszélsz!
Apropó Színjátszó Egyesület
— Anikó / Orsi
Pierre Barillet- Jean Pierre Gredy: A kaktusz virága
Apropó Színjátszó Egyesület
— Boticelli Tavasza
Feil Gréta-Gyulai István: Se sokat, se keveset
Apropó Színjátszó Egyesület
— közreműködő








Milyen céllal csatlakoztál a Zenit társulatához?
Egy összetartó, mégis nyitott közösséget kerestem, ahol önmagam lehetek, és ahol végre megmutathatom a színpadi tudásomat, fejlődhetek a csapattal együtt is. Számomra mindig fontos volt az egyéni fejlődés, rendszeresen járok különböző workshopokra, tréningekre nagyszerű trénerekhez, akiktől rengeteget lehet és érdemes tanulni (és akikre emellett emberként is felnézek), de szerettem volna végre igazán összekovácsolódni egy csapattal. Amikor Budapestre költöztem, egyből kutatni kezdtem a lehetőségek után. De kutatás nélkül jött végül A lehetőség, és csatlakoztam a Zenithez.
Szerinted milyen szerepek állnak hozzád legközelebb?
Őszinte leszek, mindenki romantikus, álmodozó naiva karakternek gondol első látásra. Pár órás ismeretség után szokott kiderülni, hogy a drámai szerepek jobban fekszenek nekem. Nem kérdés, hogy ez abból fakad, hogy jobban élvezem őket. Egy bosszúszomjas, sorozatgyilkos, őrjöngő, elkeseredett karakter sokkal nagyobb kihívást jelent számomra. Nagyobb mélységeket lehet megélni benne, el lehet mélyülni a tudatunk azon részében, amelyet a hétköznapokban nem élhetünk meg. És persze (ahogyan majdnem minden művész) szeretem a nem mindennapi dolgokat. Persze nem zárkózom el a klasszikusok elől sem, sőt. Minél többféle karakterrel dolgozhatok egyszerre, annál jobban érzem magam.
A színjátszás mellett versírással is foglalkozol. Szeretnéd ezeket színpadra állítani?
A rövid válaszom: igen. A hosszabb pedig, hogy nem csak verseket, de színdarabokat is írok, amelyeket pláne. Több tervem is volt már saját versszínházi előadásra, ebből egy valósult meg korábban, amiért hálás vagyok, de nem szeretnék itt megállni. Amint lehetőségem lesz rá, szeretnék foglalkozni a dologgal. Megsúgom, hogy nemrég kezdtem el dolgozni egy drámán, amit nem is kérdés, hogy színpadra szánok-e, az a kérdés, hogy mikor.
Nagyon fiatalon, húszéves korodban társulatvezető lettél egy amatőr színitársulatban. Tudtál emellett a színjátszásra koncentrálni?
Az, hogy húsz évesen már egy társulat élére álltam, annak volt köszönhető, hogy elhivatott vagyok, szenvedélyes és impulzív. Meg persze, hogy az életem legfontosabb része a színház. Ez egy nagyobb csalódás után derült csak ki igazán, amikor megfogadtam, hogy soha többé még a nézőtérre sem vagyok hajlandó betenni a lábam. Ebből az lett, hogy a szavazáson találtam magam, ahonnan már úgy jöttem ki, mint az új elnök. Onnantól kezdve azt vallottam, hogy a színházért mindent. És így is volt. Egyszemélyben voltam rendező, rendezőasszisztens, kellékes, öltöztető, súgó, mindenki anyukája és legjobb barátnője. Emellett amennyi energiám maradt, azt kisebb mellékszerepekbe fektettem. Ennek az volt az ára, hogy színészként nem tudtam kiteljesedni. Persze nagyon szerettem volna több energiát fektetni abba, hogy kiálljak a színpadra és játszhassak, de akkor más volt a fontossági sorrend.
Melyik nagy színésznő a példaképed?
Ez egy nagyon nehéz és egyben egy végtelenül egyszerű kérdés. Van erről egy elméletem. Egy időben rosszul értelmeztem a „példakép” fogalmát. Nem tudtam elkülöníteni a szakmai tudást a magánélettől. Nem tudtam azt mondani, hogy jó színész valaki, ha az volt a véleményem róla, hogy rossz ember. Aztán az önismereti út meghozta bennem a felismerést, hogy hiába rossz ember valaki (a közösségi média szerint persze, mert amíg nem ülsz le vele kávézni, ne alkoss róla véleményt se) még lehet zseniális színész. A példakép számomra az, akinek végigjárnám elejétől a végéig a magánéletét és a szakmai útját egyaránt. Akinek szívesen költöznék a fejébe egy napra, hogy megértsem a gondolatait. Akivel részben tudok azonosulni. És (ugyan ez meglepő lesz, de) az, akihez nem úgy megyek oda beszélgetni egy előadás után, hogy azt érzem, hogy zavarban kell lennem, mert tisztában van a zsenialitásával és elvárja, hogy elismerjem.
Ha mindezeket számításba veszem, az én szemem előtt két ilyen színésznő van jelenleg. Mindkettőjükről elmondható, hogy több mint tíz éve használom rájuk a „példakép” jelzőt, pedig mind színházban, mind az életben teljesen mást képviselnek. A közös bennük az, hogy (ha nagyon romantikusan akarok fogalmazni) ők indítottak el a színészi pályán. Ők Janza Kata és Péterfy Bori.